Rászorulva

Ma délelőtt vittem némi használt ruhát a rászorulóknak. Miközben visszafelé gurultam, azon gondolkodtam, hogy milyen élete lehet annak, aki mások levetett holmijára van szorulva.

Sokan gondoskodnak róluk, törődnek velük, de bizonyosan nem elegen. Az igazi problémák azoknak, akik valóban érdemben tehetnének valamit, vagy nem is léteznek vagy nem értik őket. Mert bizony sokat segíthet egy télikabát, egy tányér leves, egy meleg szállás, de ez tudjuk, nem elég, még tűzoltásnak is csak lokális, pillanatnyi gesztus. Az, hogy ki miért szorul rá ezekre az adományokra, nagyon változó, ezért a segítségnek is változónak kellene lennie, de általában nem az. 

Mert azok, akik szabadidejük rovására a ruhákat gyűjtik és eljuttatják azoknak, akinek kell, akik az ételt főzik és osztják, akik befogadnak embereket, csupán a probléma felszínét tudják ezekkel a gesztusokkal elsimítani.

Ennél több kellene. Bizony több, hogy saját menekültjeinket, akik a honfitársaink és itt, a saját hazájukban kitaszítottak és földönfutók, kimenekíthessük saját sorsukból. 

Emiatt is gondolom azt, hogy nincs közünk addig egyetlen menekülthöz sem, amíg van egyetlenegy éhező vagy fázó magyar állampolgár ebben a hazában.  
Az előző mondattal érkeztünk el odáig, hogy megállapíthassuk, mindannyian rászorulók vagyunk, csak a szerencsésebbek nem használt ruhára, ételre, tüzelőre, hanem normális közéletre.

Igen, rászorulnánk arra, hogy végre a problémákról és a megoldási módokról beszéljünk, hogy befogadjunk érveket és ellenérveket. Ehelyett törzsi harcok dúlnak az újságoldalakon, a híradókban, blogoldalakon. Mindenki tudja a másik hibáit, de senki nem tudja a sajátját.

Példák vannak bőven. Akár vehetjük a legutóbbi történetet, a Pécsi utcai iskola történetét. Tudjuk, a feljelentőknek és a bíróságnak jogi értelemben igaza volt. Ezzel be is fejeződhet a történet, akik a helyi önkormányzat ellenfelei, azok tort ülhetnek, a másik oldalra marad a kármentés. Közben már most is vannak visszajelzések, hogy bizonyos gyerekek késve, mondjuk fél tízre érnek be a távolabb lévő iskolákba. Vajon ők immár szegregálatlanul mennyiben fognak jobb eredményeket elérni, mint a szegregált iskolában?

Tovább folytatva: vannak falusi iskolák, ahol a cigány tanulók már régóta többségben vannak, ott az a szokás dívik, hogy azok a szülők, akik megtehetik, egy másik faluba íratják a gyermekeiket. Ez egészen addig rejtve marad, míg egy önkéntes vagy hivatásos jogvédő fel nem jelenti őket, akkor meg kell szüntetniük a spontán kialakult szegregációt, de ez nem fog menni, mert mindenki oda íratja a gyermekét, ahova akarja, és ha oda nem akarja, akkor majd azt az iskolát is bezáratja a törvény.

Arról azonban a jogvédők nem beszélnek, hogy miért alakulnak ki ezek a dolgok. Mi az oka annak, hogy a szülők egy része nem szeretné, ha gyermeke olyan osztályba járna, ahol túl sok a cigánygyerek? Ezt a kérdést elintézik azzal, hogy rasszisták és pont. 

Pedig jobb lenne, ha közösen, az egyik és a másik oldal megbeszélné azt, hogy hogyan lehetne ezt a problémát megoldani. 

Mert így hiába nem szegregált oktatásban részesülnek a cigány gyermekek, ha egy részük még a nyolc osztályt sem tudja elvégezni és a maradéknak is csak kevés esélye lesz arra, hogy valamilyen rendes szakmája és munkája legyen. Többségükből rászoruló lesz, csak azért, mert valós megoldások helyett csupán egy politikai játszma figurái ők.

Apropó politika. Soha nem éreztem még jobban azt, hogy rászorulnék egy normális közéletre, mint amikor megláttam a nadrágtartós ember feliratait. Ez mindennek az alja, mert lehet neki véleménye és akár igaza is, de valószínűleg nincs, mert, ha volna, akkor a pénze és a médiái segítségével ezt az igazságot normálisan is ki tudná fejteni.

Csoda, ha a kormány csodafegyvere Németh Szilárd? Nála finomabb ember ezekkel a dolgokkal nem tudna mit kezdeni, és valószínűleg nem is akarna.

Itt zárul ránk a közéleti hülyeség börtönének ajtaja. Egy rosszul sikerült rendszerváltás rabjai vagyunk. Nyílt és eltitkolt alkuk mentén kialakult kvázi szabadságunkból és kvázi demokráciánkból csak ez következhet.

Nincs mit tenni, mint hordani a levetett holmit és főzni az ételt a rászorulóknak, azt érezve, hogy mi legalább törődünk valakivel, ha már velünk nem törődik senki.